Carlisle Cullen élete 39. fejezet

Rosalie szemszöge:

Eljött az első gyilkosság estélye, vad vigyor szaladt végig az arcomon, Edward állított meg a lépcső aljánál, majd megszólított.

-          Rosalie, teljesen biztos, hogy ezt akarod tenni? Még nem késő meggondolni ezt az egészet – hangjából féltés áradt.

-          Igen, Edward, teljesen biztos vagyok benne, sajnálom – majd a szemébe néztem, és kiviharzottam a házból.

Utam az erdőbe vezetett, a madarak riadtan repkedtek szét, siettem, de mégis óvatos voltam, beleszippantottam a levegőbe, sehol egy ember, így megnyugodva lassítottam a tempón.  Csak a bosszú járt a fejemben. Elsőként Andrew Hopskinssal kezdem, már gyerekkora óta ismeri azt a szemét, volt férjjelöltem, ha jól hallom megint a kocsmából ténfereg kifelé hulla részegen, mint mindig. Vele könnyű dolgom lesz, egy messzi sikátorba viszem, oda, ahol senki sem jár, majd kidobom az utcára a hulláját. Suhanok, a nyakánál fogva kapom el, rávigyorgok, látom, hogy riadt, de ez csöppet sem izgat, kifejezetten élvezem a pillanatot.

-          Rosalie Hale? – kérdezte remegve. - Az nem lehet, te halott vagy – üvöltötte krákogva. Gúnyos kacajt hallattam.

-          Hello Andrew, hatalmasat tévedsz, nagyon is élek, te mocsok, te viszont nem hiszem, hogy megéled a reggelt.

-          Mi – mi-mi mit akarsz tenni? – hangja remegett a félelemtől.

-          Azt, amit megérdemelsz, igazságot szolgáltatok, megöllek úgy, ahogy azt te tetted velem.

-          De hisz élsz, most mondtad az előbb.

-          Hm… elárulok egy titkot, amit senkinek nem tudsz már tovább adni, én nem ember vagyok, Andy, hanem vámpír.

-          Ugyan már, ne nevettess, vámpírok nem léteznek, Rose, örült vagy – mondta miközben egyre jobban a sarokba húzódott, a falhoz. Közelebb mentem, majd eltörtem a bal lábát, fájdalmában hatalmasat ordított.

-          Még mindig nem hiszed el, amit mondok? – kérdeztem és csak mosolyogtam tovább gonoszul.

-          SEGÍTSÉG, SEGÍTSÉG! 

-          Üvöltözz csak, nem hallja senki – igyekeztem minden gyűlöletem bele adni a hangomba.

-          Ne, kérlek Rosalie, ne bánts, annyira sajnálom azt az estét, Royce és John ötlete volt, esküszöm, kíméld meg az életem, könyörgöm – sírt, mint egy kisfiú, akinek elvették a játékát.

-          Te sem kímélted meg az enyém, mikor sírva könyörögtem, én miért tennék így?

-          Neee!- ordított fel.

-           Add át üdvözletem az ördögnek, te szemét – mondtam, majd oda suhantam hozzá és eltörtem a nyakát.

Kivonszoltam a holttestét egy forgalmasabb útszakaszra, ahol biztosan észreveszik az emberek, majd rohantam a következő áldozatomhoz, kettőt egy éjszaka, csak, hogy tudja az drága Royce, érte is elmegyek majd egyszer. Egy sötét rózsaszín rózsát hagyok hátra, utalva a nevemre, és arra, mit tettek velem azon a borzalmas éjszakán, elvették az ártatlanságomat, és megöltek. A rózsát Andrew mellkasán hagytam, neszt hallok, egy ember, hm… igen, hamar észreveszik a testet, azt hittem, hogy majd csak reggel akadnak rá, de tévedtem, ideje tovább állnom. Sietősen távoztam a helyszínről. A távolban még egy férfi meglepett kiáltását hallom, ahogy több emberért kiált, mert talált egy halottat. Természetesen, úgy rendeztem Andy halálát, hogy mindenki azt higgye baleset volt, részeg is volt, és igen veszélyes, ha egy kissé magas dombról bucskázik le az ember részegen, egy rossz esés láb és nyaktöréssel járhat, milyen csúnya baleset, és a rózsa, hogy került oda, ugyan kit érdekel, ezzel senki sem fog törődni.

Ismét az erdőben suhantam, elégedetten közeledtem John házához, micsoda rettenetes véletlen, hogy nincs otthon senki. Hallom, hogy fokozatosan, és lassan lélegzik, bizonyára alszik, hát nagyon remélem, hogy rémálma van, de ha nem, én ezen könnyen segítek majd. Olyan csábító a vére illata, hatalmasat nyeltem, rettentő éhes vagyok, de fontosabb a magamnak tett fogadalmam, egyik mocsoknak sem iszom a véréből, borzasztó már a tudat is, hogy a szervezetembe kerüljön a vére bármelyiknek is, bűn lenne. Kezdésnek a karját törtem el, ordítozva ébredt fel.

-          Csak nem fáj valamid, John? – kérdeztem kacarászva.

-          Rosalie? Nem, te halott vagy, biztosan álmodom.

-          Akkor szerinted ki törte el a karod?

-          Mit akarsz tőlem? – kérdezte visítva, talán a fájdalomtól, talán a félelemtől, nem tudom.

-          A halálodat, John, mivel te a halálom okoztad, ne izgulj, nem te vagy ma este az egyetlen áldozat, akin bosszút állok, te vagy a második.

-          Miről beszélsz? - kérdezte remegve, mint első áldozatom, ő is a sarokba húzódott, micsoda buta gondolat ez.  

-          Andrew már halott, Johnny.

-          Ne gyere közelebb, te örült nő – ordított rám.

-          Ugyan, már John, most félnem kéne? Jaj, te nem is tudod, halhatatlan vagyok, nem árthatsz nekem – mondtam majd odasuhantam hozzá, és eltörtem a bal lábát is.

-          ÁÁÁ, SEGÍTSÉG!

-          Ordíts csak, így hamarabb megtalálják a holttested - gonoszan néztem rá. - Ez az utolsó napod, szemét halandó.

-          Hagyj békén, ne bánts, annyira sajnálom – lihegte.

-          Késő bánat, nem gondolod? Utolsó kívánság?

-          Ne tedd, kérlek, Royce hibája, én nem gondoltam komolyan, részeg voltam, ugyan, Rose – kétségbe esett hangon esedezett fájdalmak közepette.

-          Ez engem nem érdekel, bántottál, ezért meglakolsz - egy kést rántott elő a fiókból.

-          Most ugye csak viccelsz? – kérdeztem hangos nevetés kíséretében.

-          Megöllek, ha akkor nem sikerült. most sikerülni fog – majd felém bökött a késsel. én meg egy laza mozdulattal arrébb álltam, elvesztette az egyensúlyát. és belefordult a késbe. kiserkent a vére, azonnal abbahagytam a lélegzést.

-          Így jár, aki a késekkel szórakozik. Johnny - hogy ne kelljen megvárnom kínkeserves haldoklását, még egyszer beleszúrtam a szívébe a kést, azonnal meghalt. Elővettem a rózsát, majd a kezébe tettem, és sietősen távoztam, vissza a Cullen családhoz.

Az erdőben elejtettem két szarvast, mert annyira megszomjaztam. Mélyen a gondolataim közepette voltam, mikor egyszer csak egy kemény testbe ütköztem. Majd ehhez a testhez arc, és illat is társult.

      

-          Á, szia, Edward, hát te mit keresel itt?

-          Láttam, mit műveltél, őszintén szólva kezdek félni tőled, Rosalie.

-          Ugyan már, Edward, megérdemelték, és ezt te is nagyon jól tudod.

-          Ölni fogsz még ma este?

-          Nem, ma este nem. Hagyom, hogy elterjedjenek a hírek, hogy van két halott, had tudja csak meg a nyomorult, volt férjjelöltem, hogy közeledem, tudni fogja, hogy én vagyok.

-          Én megértelek, Rose, de ez nem tesz jót neked, hidd el, ezek a képek a fejedben örökké élnek majd, biztosan ezt akarod, folytatni? – kérdezte aggódóan Edward.

-          Igen, biztos vagyok benne, mint már az elején is mondtam, biztos, ne félts engem, csak azt kapják, amit megérdemelnek – majd dacosan hátat fordítottam neki, és szaladtam a házhoz, ahol már Esme az ajtóban várt.

-          Nézd, Esme, nincs szükségem a lelki fröccsre, azt már megkaptam Edwardtól, szóval, kérlek, ha a további gyilkosságokról akarsz lebeszélni, akkor ne is szólj hozzám – mondtam morcosan.

-          Nem, Rosalie, nincs lelki fröccs, ahogy mondtad, csak tudni szeretném, hogy vagy, hogy mit érzel most, gyere be a házba és beszéljük meg jó?

-          Rendben van, Esme, talán ettől mindkettőnknek jobb lesz - beléptünk a házba, majd leültünk mindketten egy –egy székre. A házban hatalmas csend uralkodott, Carlisle abbahagyta odafenn a pakolást, és figyelmesen hallgatózott.

-           Hogy vagy? – kérdezte aggódva.

-          Tele keserűséggel, és dühvel, és fájdalommal, leginkább bánattal, ők egy óriási értéket vettek el tőlem, az életem, a lehetőségeket, azt, hogy anya lehessek. És a bosszú iránti vágyam, amit érzek, megrémiszt, mégis úgy érzem, ennyit megérdemlek az új életemtől, csupán annyit, hogy kissé jobb lesz a lelkemnek, ha igazságot szolgáltattam, tudom, ez nem az én feladatom, de mégis – elkezdetem zokogni, könnyek nélkül, és Esme ölelő karjai között sírtam, és sírtam.

-          Kedveském, nem kell ezt tenned, de értem, és megérdemlik a halált, amit tettek megbocsájthatatlan bűn, és ha ezen a korszakon túl leszel, hidd el, én segíteni fogok, hogy túl legyél rajta, rám számíthatsz, akkor könnyebb lesz tovább létezned.

-          Bízom benne, és köszönöm, hogy úgy törődsz velem, mintha az édesanyám lennél – majd nagyot sóhajtva kiváltam az anyai ölelésből, és a szobám felé indultam.

-          Nincs mit megköszönöd, csak tudd, én mindig itt leszek neked - mondta, ezután megfordult és Carlisle-al közös szobájuk felé vette az irányt.

Teltek a napok, az újságokban cikkeztek a két halálesetről, izgatottan olvastam az újságcikket, ez volt a szalagcím : Két halott egy este. „ Holtan találták Andrew Hopkins-t, Roshester negyedik leggazdagabb emberét, nem sokra rá, megtalálták John Smith holttestét is, a szobájában bukkantak rá, a nyomozás eddigi állása szerint, John Smith öngyilkosságot követett el, Adrew Hopkins halála balesetnek nyilvánítható. „

  Elmosolyodtam, milyen profin is intéztem az eddigi haláleseteket. Ma éjszaka ismét útra kelek, hogy megszabadítsam a világot egy aljas embertől.  Következő áldozatom arca lebegett a szemem előtt, ő volt az, aki ütött, míg a többiek a ruhám tépkedték le, Royce nagybátyja, George King. Ma csütörtök van, a kártyaparti napja, ahol a férfiak brandyznek, és szivaroznak. Épp a klub udvarán suhanok, majd egyenesen belépek az eldugott kis szobába, tömény dohány illat van, és persze a kellemesnek nem mondható alkohol illat, ami bántotta az orrom, és megláttam őt, George-ot, ahogy pöffeszkedik a zöld bőrfotelban, egy Brandyvel a kezében.  A szobában csak ő tartózkodott, senki más, hiszen ő a tulajdonos, így természetesen ma is későn zár.

-          Rosalie Lilian Hale, már vártalak – mondta, majd rám nevetett.

-          Bolond vagy, hogy vártál, de végül is, ha a halált vártad, hát eljöttem, remélem, boldog vagy.

-          Á, szóval te voltál. Gondolhattam volna, mindig is tudtam, hogy van benned tűz. Hm… azon az éjszakán olyan harciasan karmoltál, alig tudtam kimagyarázni az asszonynál, mik is azok a karmolások, drágám. Jobb lett volna, hogyha hagyod, hogy mind magunkévá tegyünk, és akkor nem kellett volna veréseket elszenvedned. És most, boldog feleség lehetnél, egy csodás éjszakával a hátad mögött – majd kacarászni kezdet.

-          Te mocsok, szemétláda – Edward rontott be az ablakon.

-          Edward Cullen? Hát maga meg mit keres itt?

-          Csak segítek Rosalienak véghezvinni a tervét – rám nézett majd elmosolyodott.

-          Úgyis rá jönnek, ki tette.

-          Nem, ha elég jól tereljük másra a bizonyítékot, George- szólaltam meg dühösen.

-          Tessék Rosalie, tedd a dolgod, én őrködöm – azzal Edward ott hagyott.

Futni próbált, de én nevetve kaptam el, majd egy késsel megsebeztem a combartériáját, azonnal súlyosan vérezni kezdet, és persze üvöltőzni, mint az előző kettő szánalmas féreg.

-          Oh, csak nem fáj? Tudod nekem is fájt – mondtam, majd egy gyors mozdulattal eltörtem a nyakát. Találtam egy levelet, még régebben Royce íróasztalán, ahol megfenyegeti Georgot, ha nem ad pénzt neki sürgősen, eltörhet pár csontja. Ezt a kis levélkét George író asztalán hagytam, a rózsát pedig a teste mellé tettem a padlóra, majd még belerúgtam egyet a testébe.

-          Edward, kész vagyok, jöhet a következő.

Elindultam hát utolsóelőtti áldozatomhoz, Tom Daltonhoz, ő itt a második leggazdagabb ember Rochesterben, ebből is biztosan hamar újságcikk lesz. Eddy csöndben suhant mellettem, míg le nem fékeztem egy elhagyatott kis kunyhó előtt, itt pihent ma esti következő áldozatom. Elloptam Royce fegyverét múlt éjszaka, ezzel fogom megölni gyerekkori legjobb barátját, így majd mindenki azt hiszi, ő követte el a gyilkosságokat. Hangtalanul osontam be, és gyorsan is végeztem, már nem élveztem a gyilkolást, minél hamarabb el akartam menni ebből a városból, egyszerűen nem hagytam meglepődni őt, kettétörtem a gerincét egy kemény vasdarabbal, majd messziről fejbe, és szíven lőttem. Nem akartam több felesleges locsogást. A rózsát feje mellé helyeztem. Edwarddal az oldalamon mentünk vissza Esmeékhez.

-          Holnap lesz az utolsó, Esme, még aznap este elhagyhatjuk ezt az átkozott várost.

-          Rendben van, lányom, ahogy akarod, akkor már be is pakolok az útra.

-          Köszönöm.

Fivéremnek üzentem gondolatban, hogy hagyjon magamra, mert van egy kis elintéznivalóm. Elvettem némi pénzt, emiatt az akcióm miatt, befogok törni Nancy esküvői ruhaboltjába, és ellopom a legszebb ruhát, abban ölöm meg a legaljasabb embert a világon. King-ék legaranyosabbnak hitt fiát.  Ki is választottam a nekem megfelelő darabot, kac kac kac, a gyilkos ara kár, hogy csak én tudhatom és az új családom. A pénzt a pulton hagytam Nancynek, az idős hölgynek.  Hamar eljött az utolsó gyilkos este. Kész tervvel a fejemben, esküvői ruhában, szép sminkben, kiengedett hajjal indultam el King-ék házához.  Az ajtón keresztül mentem be a házba, csak ő volt itthon, és még két őr, akik a szobája ajtaját védték, kár hogy két ártatlan léleknek is halnia kell ma este. Lőttek rám, én kitértem a golyók elől, egy gyors mozdulattal kitörtem mind két őr nyakát, majd nevetve törtem be Royce szobájának ajtaját.  Ő a sarokba húzódva piált, egyre csak a Wiskhy-s üveg nyakát szorongatta.

-          Szerbusz, volt vőlegényem, na, hogy tetszem?

-          Te, te, te halott vagy, halottnak kell lenned, ez csak egy rossz rémálom – remegett, mint a nyárfalevél.

-          Rémálom, igen az vagyok, csak élőben, jöttem bosszút állni mindazért, amit velem tettél – üvöltöttem rá.

-          Ne tedd, könyörgöm, részeg voltam, Rosalie, szépségem, könyörgöm – a padlón kúszott, akár egy féreg.

-          Az nem mentség, Royce King, csak azt kapod, amit megérdemelsz - eltörtem a bal csuklóját, majd eltörtem a bal lábát, üvöltött, és üvöltött. – Nekem is fájt – ordítottam, és zokogtam, könnyek nélkül.  Vőlegényemmel írattam, egy cetlit, amin ez állt: ˇÉn voltam az utolsó.”  A rózsát a cetli mellé tettem. Ezután fogtam a fegyverét, a kezébe erőltettem, majd a fejéhez irányítottam a fegyvert, és meghúztam a ravaszt.  A vére összemocskolta a falat, olyan volt, akár egy művészi festmény. Utoljára, még mielőtt elhagytam volna ezt a várost, meglátogattam a szüleim házát, édesanyám arcát láttam könnyben úszni, és édesapám vigasztalta őt, nem bírtam ezt a jelenetet tovább nézni, így a Cullen házhoz vettem az irányt.  Átöltöztem, és a ruhát elégettem a hátsó udvarunkon.

-          Most már mehetünk új családom, egy újélet felé.

-          Rendben van, Rosalie. Esme kedvesem, te készen vagy? – kérdezte meg Carlisle feleségét.

-          Természetesen, igen. Edward?

-          Mehetünk, anya.

Azzal útrakeltünk, az új élet felé, Tennessebe, ahol remélem, a vámpír memória ellenére elfelejthetem ezeket a borzalmakat, amit itt átéltem.

Carlisle Cullen élete 38. fejezet

íme a friss :) Jó olvasást hozzá lehetek olyan pimasz, hogy komit kérhetnék?? tudom nem érdemlem meg, de jól esne és szeretném tudni mi a véleményetek :) Üdv: Solya

38. fejezet

Rosalie szemszöge:

-          Hazamegyek, és mindent elmesélek édesanyámnak, és édesapámnak, hogy tudják, mekkora egy szemét disznóhoz akartak hozzáadni – mondtam és már elindultam, mikor mind a hárman egyszerre fogták meg a karomat.
 - Nem lehet, Rosalie, most még nem tudod kontrollálni a szomjadat, és valószínűleg mind a két szülődet megölnéd – mondta Carlisle.
- Nem lennék rá képes – visítottam.
- De képes lennél, higgy nekünk, legalább Carlisle-nak - kérlelt Edward.
 - Gyere el hozzánk, mindent megbeszélünk – nézett rám Esme könyörgőn.
 - Rendben van, menjünk – egyeztem bele, majd elindultunk vissza a Cullen házhoz.

Képtelen voltam felfogni, amiket mondtak, és igazuk volt, mert a torkomban ez a tűz csak kissé csillapodott, gyűlölőm azt, ami lettem. Jelen pillanatban képes lennék megölni a szüleim, és talán jobb is, hogy nem megyek vissza, hisz apám csak a pénz miatt akart ahhoz a mocsokhoz hozzáadni, miatta váltam azzá, ami most vagyok, gyűlölöm őt, és ekkor már megfogalmazódott bennem egy szó, bosszú, bosszút állok rajtuk, szép sorjában, és Royce hagyom utoljára.

-          Rosalie, én ezt nem tanácsolnám, akármennyire is fáj, gondold meg jól – szólalt meg Edward. El is felejtettem, hogy tud a gondolataimban olvasni.

-          Örülnék, ha gyorsan kiszállnál a gondolataimból – szóltam rá ellentmondást nem tűrve.

-          Bocsánat, nem tehetek róla, de a gondolataid üvöltöttek felém, hogy úgy mondjam, túl hangosan gondolkodsz – szemén tényleg csak az látszódott, hogy nagyon sajnálja.

-          Jó megbocsátok, majd visszafogom magam, ígérem – majd gyorsan beviharoztam a házba Esme-ék után.

Írói szemszög:

A nappaliban olyan hangosan lehetett hallani az óra kattogását, hogy ez Rose fülei számára olyan volt akár egy bomba időzítőjének kattogása, igen egy bombáé, hiszen ez hamarosan robbanni fog. Esme szemei követték újdonsült gyermekét, boldog volt, mégis ideges, hisz ez a lány nem boldog, és borzalmakat élt át, tudja milyen fájdalmas, hiszen ő maga is átélte. A levegő fagyos volt. Carlisle vette át a szót.

-          Rosalie, kérlek, hidd el, a szüleid meglátogatása veszélyes lenne, még újszülött vagy.

-          Mégis mit jelent az, hogy újszülött? – kérdezte érdeklődve Rosalie.  

-          Ebben a korszakodban vagy a legerősebb, hiszen az emberi vér még a sejtjeid, a vénáid között van. Ilyenkor a legnehezebb visszafogni az ölés utáni vágyat.

-          Ez mindig így lesz? – kérdezte kétségbe esetten Rosalie.

-          Idővel könnyebb lesz, napokat, akár heteket bírsz majd ki egy–egy vadászat után – mondta megnyugtatóan Esme.

-          Ez borzasztó – mondta sírós hangon Rose, majd arcát a kezeibe temette.

Sírni szeretett volna, üvölteni, Royce örökre tönkretette őt. Várta a sós könnyeket, de azok nem folytak végig az arcán.

-          Miért nem tudok sírni? – hangja feldúlt volt.

Mély sóhaj törte meg a pár másodperces csendet, Esme volt, az arcán fájdalom tükröződött.

Edward kimenekült a házból, Carlisle fogadott gyermekével tartott, mélyen az erdő sűrűjébe mentek. Mindketten úgy érezték, ezt a két nőnek kell megbeszélnie.  Miután a férfiak távoztak Esme keserves hangon megszólalt.

-          Rosalie, légy erős, mert amit most mondani fogok, nem fog tetszeni. Azért nincsenek könnyeid, mert megálltál a fejlődésben, a szervezeted megragadt az időben, amiben most vagy, a tested nem változik többé, mivel nem változik a testünk, gyermeked sem lehet, akárcsak nekem.

Kellett egy kis idő mire a szőke lány felfogta, mit is mondott neki az előbb a vele szemben ülő, kedves arcú, Mrs. Cullen. Nem lehet gyermeke, teste nem változik, örökké 19 évesnek fog kinézni. Nem fog idős, öregasszonyként az unokái köreiben, a gyermekeivel arról beszélgetni, milyen szépen fejlődnek a gyermekeik, milyen okosak, ügyesek, szorgalmasak. Most már zokogott, ölelő karok zárták körbe, könnyek nélkül zokogott ezúttal. Felordított, majd kitörte a bejárati ajtót. Gondolatai között csak a bosszú szó járt, tervezgette, hogyan is öli meg azt az öt férfit, akik ilyen kegyetlen módon a vámpírságba taszították. Csak futott, majd beleütközött két izmos karba, felnézett, és Carlisle-t pillantotta meg.

-          Megölöm az összeset, rohadt gyilkosok, elvettek tőlem mindent, az egész életemet – zokogta.

Rosalie szemszöge:

Miután Esme közölte, hogy a testem nem változik, hogy örökké 19 évesnek fogok kinézni, és nem lehet gyermekem, és többé már sírni sem tudok, elfogott az örült düh, mégpedig azért, hogy ölhessek embereket, nem, nem is embereket, ezek állatok, de még azok is különbek. Meg fogom ölni a gyilkosaim, egyesével, Rocye King-et hagyom utoljára, had tudja meg, hogy élek, és hogy érte is el fogok menni kis idővel. Kitéptem a bejárati ajtót a helyéről, majd az erdőbe vetettem magam, csak futottam, és tervezgettem, hogyan is fogok bosszút állni, de egyszer csak két izmos kar köré keveredtem, felnéztem, és Carlisle-t pillantottam meg.

-          Megölöm az összeset, rohadt gyilkosok, elvettek tőlem mindent, az egész életemet – zokogtam.

-          Rosalie, ez nem olyan jó ötlet - szólalt meg Edward.

-          Igen, nem olyan jó, hát nézd meg mit tettek velem – majd elkezdtem arra az éjszakára gondolni, már amennyire emlékszem rá. Edward egy pillanatra megremegett arra a gondolatomra, hogy megütöttek, majd mikor azt hitték meghaltam, ott hagytak a hideg aszfalton. Ebben a pillanatban Edward Cullen felmorgott velem együtt.

-          A gazemberek - üvöltötte, az egész erdő beleremegett a hangjába. - De akkor sem teheted, azzal, hogy a tested eltűnt, és Carlisle nem ment be dolgozni, míg téged kerestek, gyanússá váltunk, minél előbb el kell költöznünk.

-          Ha már költöznötök kell, költözettek, én itt maradok, és bosszút állok – ordítottam.

-          Te is velünk jössz, legalábbis úgy reméljük – szólalt meg reménykedve Carlisle.

-          Ha azt akarjátok, hogy veletek menjek, rendben van, de előbb megölöm őket, ha tetszik ha nem – csak úgy fortyogott bennem a düh.

-          Menjünk vissza Esmehéz, kérlek, legalább vele is beszéljük meg.

-          Nem szükséges visszajönnötök, itt vagyok, ha ez minden vágyad, hogy megöld őket, tedd azt, csak ne bánd meg – olyan lágyan mondta ezt, ez a bájos nő, hogy még a hó is olvadni kezdett a hangjától.

-          Soha, de soha nem fogom megbánni, Esme, én a poklot éltem át, csak azt kapják meg, amit megérdemelnek.   

-          Rendben van, amint végeztél a bosszúddal, elmegyünk innen – mondta Esme, majd szorosan átölelt, akárcsak édesanyám, mikor nem éreztem jól magam.

-          Menjünk vissza a házba, és ott mindent, alaposan átbeszélünk – egyszerre hagyta el az a mondat Edward, és Carlisle száját.

Útközben csak terveztem a gyilkosságok hadát. De egy tényben teljesen biztos vagyok, a vérüket nem veszem, nem akarom, hogy ilyen mocsadék vére a szervezetembe kerüljön, ha tudnék hányni, valószínűleg már kijönne belőlem az utolsó étel, amit ettem. Gyorsan lezajlott a beszélgetés, Esme támogatott, habár nem örült neki, Edward teljesen elítélte, de meg is értette a dühöm, Carlisle rám bízta a döntést, tehát szabad a pálya. Eljött az első gyilkosság estélye, vad vigyor szaladt végig az arcomon, Edward állított meg a lépcső aljánál, majd megszólított.

-          Rosalie, teljesen biztos, hogy ezt akarod tenni? Még nem késő meggondolni ezt az egészet – hangjából féltés áradt.

-          Igen, Edward, teljesen biztos vagyok, sajnálom – majd szemébe néztem, és kiviharzottam a házból.

Blog Díj

Olyan nagy megtiszteltetésben van részem nekem és a blognak, hogy kaptam egy díjat Marie Anntől :D

Szeretném most "hivatalosan" is megköszönni neki!Nagyon örülök neki, hogy ezt a díjat nekem adta át hiszen nem érzem azt, hogy én ezt megérdemlem hiszen ritkán frisselek, amit nagyon sajnálok drága olvasóim. :/

A szabályokról: 

• Mindenkinek 11 dolgot kell mondania magáról 
• A jelölő mindegyik kérdésére válaszolni kell 
• 11 kérdést kell feltenni a jelölteknek
• 11 embert meg kell jelölni és linkelni 
• Nincs visszaadás/visszajelölés

11 dolog magamról:

1, Imádom a kutyákat és a cicákat két kutyusom és egy cicám van.

2, Szeretek táncolni.

3, Van egy húgom. 

4, Van egy szakmunkás bizonyítványom.

5, Kedvenc könyveim: Természetesen a Twilight saga összes része, És a fekete Tőr Testvériség története.

6, Kedvenc Íróim: Suzanne Collins, Nicholas Sparks, Lisan Jane Smith.

7, Rajóngok a vámpírnaplókért, a Penge filmekért, True blood is igen nagy kedvencem.

8, Minden zenei stílust meghallgatok, de az igazi kedvenceim a film zenék, és ilyen pörgősebb számok.

9, Szeretek a barátaimmal lógni.

10, Nagyon kritikus vagyok.

11. Kedvenc tantárgyam a Magyar irodalom :D

Kérdések válaszok :)

1. Mi az vagy ki az, ami vagy aki téged a legjobban inspirál, ha írásról, vagy valami másról van szó?
2. Az, hogy írsz, csupán véletlen, vagy már "veled született" dologként tekintesz rá?
3. Találkoztál már valaha hírességgel?
4. Van kedvenc városod/országod/helyed?
5. Van olyan hely, ahova szívesen elmennél életedben legalább egyszer?
6. Mi akartál lenni kiskorodban?
7. Melyik a kedvenc részed az írás folyamatán belül?
8. Van kedvenc íród? Ha igen, akkor ki és  miért ő?
9. Ki az a személy, aki a legszükségesebb percekben melletted áll?
10. Ha van írói álneved, akkor mi alapján választottad?
11. Ki a kedvenc színészed?
    
    1,  Filmek leginkább némelyik zene és a bétám biztatása.
    2,  Nem is tudom is- is.
    3, Igen.
    4, Nincs ilyen.
    5, Van :D Anglia, Olaszország.
    6, Jó kérdés már nem emlékszem.
    7, Mikor bele tudok bújni a szereplő bőrébe.
    8, Van egy pár fent olvasható néhány kedvenc azért őket szeretem, mert át tudom érezni mit is élhettek át a szereplők tudok vele azonosulni.
    9, A Bétám Drusilla, Apukám, és a barátaim.
    10, Becenév alapján és nekem is tetszik.
    11. Adam Sandler stb..
    
    Kérdéseim:
    1. Mi inspirál íráskor?
    2. Ki a kedvenc íród?
    3. Van kedvenc színészed ha van ki az?
    4. Van testvéred?
    5. Van kedvenc énekesed ha van ki az  és miért ő?
    6. Ha van írói álneved mi az és miért pont ezt választottad?
    7.  Mi akartál lenni kiskorodban?
    8. Mióta írsz?
    9. Mit jelent számodra az írás?
    10. Hova utaznál nagyon szívesen?

Carlisle Cullen Élete 37. fejezet

Bocsi emberkék, hogy ennyit késett csak volt egy kis technikai gond, de hála bétámnak megoldottuk Köszönöm Drusillának a segítséget :) Jó olvasást a fejihez üdv? Solya :))

 Rosalie szemszöge: Pokoli volt ez a tűz, égett minden porcikám, csak ordibálni tudtam. Könyörögtem, hogy valaki oltsa el ezt a rettenetes tűzet. De senki nem hallgatta meg a könyörgő sikolyaim. Egy nő beszélt hozzám, Dr. Carlisle Cullen felesége. Azt mondta, vámpír leszek, és ők hárman, a helyes Edward Cullen, Dr. Carlisle Cullen, és ő vámpírok egyszerűen nem akartam hinni neki. Vámpírok nem léteznek, ez képtelenség, biztos csak a tűz miatt hallucináltam az egészet. Egy hideg kéz fogta a kezem, Esme volt az, és folyamatosan beszélt hozzám, az a jeges érintés olyan jól esett az égő bőrömnek. Időnként a lépéseket számoltam, ideges lépkedések voltak ezek. Edward néha meg megszólalt, így tudtam, hogy ő járkált a szobában. Most is ezeket, az ideges lépteket számolgatom, Edward most jár a 220698. lépésénél, kétszázhúszezer- hatszázkilencvennyolcadik lépésénél. Egy hangos kuncogást hallottam, majd gyors szóváltást hallgattam Esme és Edward között. A fájdalom kezdett visszavonulót fújni, de egyszercsak hirtelen, ez a hatalmas fájdalom a szívemnél csapott le, kegyetlen erővel. A szívem csak küzdött, és küzdött, végül megszűnt dobogni. Most meghaltam, futott át az agyamon, talán a pokolban égtem, vagy csak egyszerűen tisztítótűz pusztított végig a testemen? Hirtelen pattant ki a szemem, mielőtt kigondolhattam volna, hogy felkelek, már az ajtónál is voltam, és valami féle támadó-védekező pózt vettem fel, és a torkom mélyéről morgások törtek elő. Edward felé fordultam, és csak morogtam.

- Rosalie, nyugodj meg – szólt hozzám Edward. - Mi történt velem? – krágoktam, mert nagyon kapart a torkom, bizonyára a sok kiabálástól.
 - Semmi baj, kincsem – szólalt meg most Esme.
- Mi történt velem? – a hangom már hisztérikusan csengett.
- Mint meséltem neked, kedveském, vámpír lettél, olyan, mint mi – szólalt meg megnyugtató hangon Esme.
- Vámpírok nem léteznek – üvöltöttem.
– Képtelenség, ez valami nagyon rossz vicc, hölgyem.
- Rosalie, érzed azt a kaparást a torkodban? – vette át a szót Dr. Cullen.
- Igen – válaszoltam félénken.
- Bizonyára szomjas vagy, ideje lenne vadásznod, miután vadásztál, mindent átbeszélünk, ígérem. Edward, körbenéztél az erdőben, ahogy kértem?
 - Igen, körbenéztem, Carlisle, sehol egy túrázó, biztonságos lesz Rosalie kisasszony első vadászata.
- Vadászni?? - sikoltottam fel.
- Igen – szólt ismét Edward.
- Mégis mire vadászni, és mivel, és mi ez az iszonyú kaparás? – hangom egyre jobban kétségbeesett lett.
 - Állatra Rosalie, mindannyian elkísérünk téged az első vadászatodra – mondta Dr. Cullen.
 - Mégis hogyan? – sírni lett volna kedvem.
 - Kedveském, ezt ösztönösen érezni fogod, nyugodj meg, ne legyél olyan feszült, lazíts, kérlek, nem akarunk bántani – szólalt meg ismét Esme, azonnal felegyenesedtem a támadó-védekező pózomból, valahogy benne megbíztam.
- Indulhatunk Rosalie? – kérdezte Edward, és Carlisle egyszerre.
 - Jól van induljunk – adtam meg magam. Edward ment előre, aki az ablakon távozott, majd utána Dr. Cullen, Esme előre engedett, először féltem, majd én is kivetettem magam az ablakon, és csodával határos módon nem törtem el a lábam, hanem kecsesen értem földet, és nem is fájt a talpra esés, olyan voltam akár egy macska.
 - Igen, Rosalie Hale, tényleg olyan voltál akár egy macska – kuncogott Edward.
- Te, te hallod a gondolataim?? – habogtam.
- Igen, hallom, és igen vicces volt, ahogyan az én ideges lépéseimet számolgattad – mondta, majd nagyon gyorsan eltűnt a szemem elől.
- A pimasz fráter – fújtattam, majd teljes erőmből futottam, hogy utolérjem, és jól lehordjam, hogy kinevetett engem, a híres Rosalie Lilian Hale-t.
- Edward Cullen, azonnal állj meg, mert különben – de nem tudtam folytatni a mondatot, mert egy igen csábító illatot éreztem meg a közelemben, azonnal az illat után futottam, a fák csak úgy suhantak el mellettem.
- Rosalie, lassíts kicsit – szólalt meg Edward. De engem már nem érdekelt, mert rávetettem magam egy hatalmas grizzly medvére, nagyon hadakozott az állat, de nem érdekelt, nyaki ütőerére tapadtam, és csak szívtam a vérét. Miután végeztem, akkor jöttem csak rá, mit tettem igazából, megöltem egy védtelen állatot, azért, mert a vére kellett. Erre a gondolatra elborzadtam magamtól, Edward a közelembe ért, és megölelt. Nem tagadom, jól esett ez az ölelés tőle, kicsit lenyugtatott, és végre ténylegesen felfogtam, hogy Esme Cullenek igaza volt, vámpír lettem, egy hidegvérű gyilkos, éreztem, hogy Edward erre a gondolatomra megrezzent. Gondolatban azt mondogattam, sajnálom, nem akartam fájdalmat okozni, Edward Cullen.
 - Semmi baj, Rosalie, igazad van, tényleg gyilkosok vagyunk, de nézd, lehetne rosszabb is, mondjuk, ha embereket ölnél – mondta fájdalmas hangon.
 - Embereket? – sikkantottam. - Igen, Kedveském – jött oda hozzám Esme, és megölelt, olyan igazi anyai ölelés volt.
 - Hazamegyek, és mindent elmesélek édesanyámnak, és édesapámnak, hogy tudják, mekkora egy szemét disznóhoz akartak hozzáadni – és már elindultam, mikor mind a hárman egyszerre fogták meg a karomat.
 - Nem lehet, Rosalie, most még nem tudod kontrollálni a szomjadat, és valószínű mind a két szülődet megölnéd – mondta Carlisle.
- Nem lennék rá képes – visítottam.
- De képes lennél, higgy nekünk, legalább Carlisle-nak - kérlelt Edward.
 - Gyere el hozzánk, mindent megbeszélünk – nézett rám Esme könyörgőn.
 - Rendben van, menjünk – egyeztem bele, majd elindultunk vissza a Cullen házhoz.

Carlisle Cullen Élete 36. fejezet

Helló emberkék igen tudom lassan egy éve nem volt új feji szégyenlem is a pofám de vissza tértem és hoztam a fejit :D Jó olvasást hozzá üdv: Solya Utólag is Boldog nyuszit :)


Edward szemszöge:

De erre gondolni se akarok. Milyen más lennék. De mégse vagyok teljesen elkeseredve, hiszen van egy szerető családom, akikért ölni is képes lennék. Hiszem, hogy ha nem is jó annyira örökké élni, egyszer ez talán megváltozik. Teltek a napok, és költözködéshez készülődtünk picinyke családommal, az úti célunk pedig Rochester. Esme izgatottan rohangál ide-oda, mindent kétszer ellenőriz, hogy meg van e minden a dobozokban, a gondolatai eléggé pörögnek. Izgatott amiatt, hogy hogyan fognak minket fogadni ott, az új városkában. Carlislenak már van munkája a városi kórházban, nekem van helyem az iskolában, és Esme is talált egy remek állást. Minden tökéletes, azt hiszem. De az a furcsa érzés nem hagy nyugodni, valami történni fog.

− Fiam, hahó – szólított meg Carlisle.
– Igen, Carlisle?
– Mindent sikerült elpakolnod? Min aggódsz?
– Hát én izé, semmiség, csak van egy olyan érzésem, hogy történni fog valami Rochesterben.
– Jó, vagy rossz értelemben? – kérdezte elém suhanva Esme.
– Nem tudom, Esme – válaszoltam, majd lehajtottam a fejem.
– Ne légy szomorú, ha gondolod, szólj, és máshová költözünk – mondta Esme vigasztalóan, miközben átölelt.
– Nem, anya, költözzünk csak Rochesterbe – majd küldtem felé egy biztató mosolyt.
– Ez esetben, hölgyem, fiam induljunk – mondta Carlisle, majd útnak indultunk az ismeretlennek.

Első nap a suliban, szuper. A diákok megnéznek, főleg a lányok, mosolyognak és rólam álmodoznak órákon. Szörnyű, naiv kislányok, ha tudnák ki is vagyok valójában, halálra rémülnének, erre a gondolatra egy mosoly terült szét az arcomon. Egy szőke hajú lány éppen majdnem elájult ettől a mosolytól. Hűha, óvatosan Edward, róttam meg magam gondolatban, még az kéne, hogy valaki belém zúgjon, nem akarok menekülni. Már egyszer kellett ezért költöznünk. Esme ezen csak jót nevetett Carlisle-jal együtt. De ha még egyszer át kéne élnem, á, bele se akarok gondolni.
Az a lány hazáig követett, mindig attól féltem, hogy felfedi a titkunk, az valahogy nem hiányzott volna. Még idejében leléptünk.
Ez a szőke hajú lány csak bámul. Aj, még is csak menekülni kell ismét? A gondolatai másról árulkodnak, csupa hiúság, felsőbbrendűség érzése árad a gondolatai közül, mégis lágy, és kedves szándék vezérli felém. Segíteni akar beilleszkedni. Ő a suli szépsége. A neve Rosalie Lilian Hale. Hm, és ha jól hallottam Royce King menyasszonya. Hallani persze gondolatokban, és rögtön erre is gondolt Royce menyasszonya vagyok… gyakorolta a bemutatkozást, jellemző, ez is csak egy az elkényeztettet úrilányok közül, akikkel eddig találkoztam. Mély levegőt vett, és elindult felém. Gondolatai akörül forogtak, hogy is mutatkozzon be. Vicces milyenek is az emberek, hogy izgul, nagyon gyorsan ver a szíve. Izgul, üvöltenek a gondolatai, és elérkezett elém.

– Jó napot kívánok, ön bizonyára Edward Cullen, Dr. Carlisle Cullen unokaöccse, én Rosalie Lilian Hale vagyok.
– Igen Miss. Hale, jól mondta, én vagyok Edward Cullen. Segíthetek valamiben? – kérdeztem érdeklődve.
– Igazából, gondoltam én segítek önnek, Mr. Cullen. Beilleszkedni, és még meg mutatnám az iskolát.
– Nagyon kedves öntől, kisasszony, de már az igazgató megmutatta az iskolát – mondtam majd rá mosolyogtam.
– Oh, ez esetben köszöntöm az iskolánkban, Mr. Cullen.
– Örülök, hogy itt lehetek, hölgyem, ez esetben, ha nem bánja mennék az órámra. Viszlát.
– Viszlát – mondta majd ő is az órájára indult.

Hm vicces történelem óra, nekem akarják oktatni, aki átélte egy részét, ugyan már. Ez az óra is hamar elröppent, már csak egy utolsó, testnevelési óra, és végre hazamehetek, micsoda megkönnyebbülés lesz ennyi zajos gondolat után. Este vadászni megyek Esmével. Carlisle éjszakai ügyeletben van, így nem tart velünk, igen nagy kár. Testnevelés órán a tanár játék órát rendelt el. Én a futást választottam, persze emberi tempóban, igen, idegesítő volt a számomra, emberkoromban is imádtam futni, és most vámpírként is imádok, sokszor kitisztítja a fejem.


3 hónap múlva

Annyira éreztem, tudtam. Apám gondolatai üvöltöttek, bocsánatot kért százszor, de nekem csak az járt a fejemben, ez nem lehet. Amint beléptem az ajtón, sajnálatos módon láttam, hogy még is csak igazak apám gondolati. Rosalie Lilian Hale ott feküdt a kanapén, fájdalmai között sikítozva alakul éppen vámpírrá. Apám ezerszer lepörgette a gondolatait, hogy épp megmentette Rosalie-t a biztos haláltól. A vőlegénye, és a bandája megerőszakolták, sőt ütötték is, erre a gondolatra méreg gyűlt a számba. Rosalie felsikoltott, és kérlelt minket, hogy öljük meg őt. Esme arca fájdalomba torzult erre a kérésre. Sajnálja ezt a lányt. És én is sajnálom őt, hiába volt beképzelt, nem ezt érdemelte, főleg nem azt, hogy vámpír legyen belőle. Előtte állt még az élet, egyre durvábbak az emberek. Hisz még is csak egy hölgy, az istenért, így elbánni vele. Odamentem a kanapé mellé, és megfogtam Rosalie kezét, amit gyengéden megszorítottam.

 Nem lesz semmi gond, Rosalie. Esme elmeséli neked mi is történik éppen veled. Elhiszem, hogy nagyon fáj, én is átestem ezen.

–Még is mi történik velem? - ordította.
– Kedveském - vette át a szót Esme. - Éppen vámpírrá válsz.
– Anya, össze van zavarodva, a fájdalma nagyobb, mint a normális gondolkodás módja. Nem érti, vagyis nem akarja elhinni, amit mondtál neki az imént. Tele van kérdésekkel.

– Rosalie, mi mind a hárman vámpírok vagyunk, elhiszem, hogy hihetetlen számodra pedig ez igaz. Carlisle az első a családunkból, Edward a második, én pedig a harmadik tagja vagyok a családnak, és te leszel a negyedik. Carlisle talált rád, sok vért veszítettél. Megsajnált, hát hazahozott, és megkérdezte mi a véleményem arról, hogy vámpír leszel, gyorsan kellett döntenie, ezt látta helyesnek, ne haragudj meg rá. A fajtánkbéliek sokan emberi véren élnek, de mi mások vagyunk, mi csak kizárólag állati vért fogyasztunk. Megtanultunk emberek között élni, és ha szeretnéd, miután teljesen átalakultál, és felébredtél, segítünk neked embernek lenni. A vámpíroknak vannak szabályaik. Olaszországban vannak az uralkodók, Aro, Caius és Marcus. Tilos felfedni az emberek előtt, mik is vagyunk. Tilos emberi gyermekeket vámpírrá változtatni. Tilos nyilvánosan vadászni.

Esme csak mesélt, és mesélt újdonsült családtagunknak. Nem rajongtam ezért, hogy családunk tagja lesz, de megértem Carlislet, ő így látta jónak, hát elfogadom a döntését. Esme egyrészt boldog, mert kapott egy lányt, akiről gondoskodhat, és végre nem ő lesz az egyedüli nő a családban, feltéve, ha Rosalie a mi életformánk választja. Bizakodik Carlisle és Esme is, sőt én is, inkább állatok gyilkosa legyen, mint embereké. Három nap, és mindent megtudunk, hát kíváncsian várom az átalakulás végét.

Carlisle Cullen élete 35. fejezet

Jó olvasást a fejihez! :) Üdv: Solya :)
Edward zongorája :)


Edward szemszöge:

Egyedül vagyok, Carlisle és Esme a saját kis szigetükön éppen boldogan el vannak. Én, ilyenkor érzem azt igazán, hogy jó így nekem. Végre nem kell azt a gondolatot hallgatnom végig, hogy ”milyen rossz lehet neki, mert nincs párja, talán magányos” stb… szeretem őket, de ezek a gondolatok egész nap kicsit frusztrálnak. Igaz, Carlisle, ő nem aggódik emiatt annyit, de Esme annál inkább aggódik miattam. Fél, hogy nekem rosszul esik az, hogy neki van párja, míg én egyedül vagyok, hiába próbáltam elmagyarázni neki, hogy így tökéletes, nem érti meg, hiszen ő úgy gondolkodik, mint egy anya.

Igaz, már kevesebbet gondol rá, de vannak napok, mikor végig ezen gondolkodik, általában ilyenkor szoktam elmenekülni a kedvenc fámra néhány könyvel a kezemben. Kedvenc fa, hát igen, miért pont egy fa, miért nem egy rét, vagy mondjuk egy park? Én is ezen gondolkodtam, de valahogy az a fa megnyugtat. Persze ilyenkor Esme rögtön azon aggódik, hogy megbánt ezzel, ha arra gondol, hogy nincs párom, azt hiszi, menekülök a gondolatai elől, részben igaz menekülök, de nem igazán a gondolatai miatt, hisz ő úgy szeret, mintha a fia lennék, ez olyan furcsa nekem. Az a legnagyobb félelmem, hogy igaza van. De ki vagyok én, hogy párom legyen, csak egy szörnyeteg vagyok, nekem nem ad az ég egy társat, mert én nem érdemlem meg, és én ezzel tisztában vagyok. Egy lelketlen szörny, igen, lelketlen.

A szörny nem elég kifejezés az vagyok, talán sose leszek igazán boldog, mert nekem ez nem jár. Hiába próbálom a gondolataim elterelni, erről nem megy. De érzek valamit a szívem táján, talán fájdalmat, magam sem értem ezt, ennek olyan ismeretlennek kéne lennie, én nem érezhetek fájdalmat, csak az érezhet fájdalmat, akinek lelke van. De nekem ilyen nincs, az meghalt, mikor átváltoztam egy vérszomjas vámpírrá. Az a tűz, az a fájdalom, ha eszembe jut, akkor összerezzenek, szörnyű, borzalmas, olyan, mintha a pokolban égnél. Habár sose jártam a pokolban, mégis azt gondolom olyan, mintha ott égnék, és nincs semmi, ami csökkentse azt a hatalmas, kínzó tüzet.

Ordíthatsz, vergődhetsz ,de semmi nem segít, csak a kínt érzed, és azt kívánod közben, bárcsak meghalnál. És a tűz egyszer csak csökkent, aztán egyre erősebb lett, míg nem a szívemet vette célba. A szívem küzdött, de a méreg örökre végzett vele. Örökre, milyen furcsa szó, pedig igaz, létezik, csak sajnos nem olyan jó, mint kéne. Ezek a gondolatok is a kedvenc fámon születtek meg. Sietve ugrottam le a fámról, és rohantam haza az üres házba, mert eszembe jutott egy csodás dallam, egy szívszorító csodás melódia, ami tökéletesen fog illeni a zongora lágy dallamaihoz. Csodás lesz majd élőben hallgatni, és nem csak képzeletben.

Szinte azonnal elragadtak az emlékek, amint leültem a versenyzongorámhoz. Esmééktől kaptam a jelképes 30-dik születésnapomra, amit egy tizenhét éves testben éltem meg. Furcsa voltak az a nap, vámpír létemre teljesen elfelejtettem a születésnapom, nem értettem mi ez a nagy titkolózás, nem szívesen láttam bele a fejükbe, próbáltam kívül maradni, de akkor Esme elkottyantott egy gondolat foszlányt „ remélem, sikerül őt meglepni.” És ez volt az, ami szöget ütött a fejembe, pár másodpercig nem is jutott az eszembe, hogy kit is készül meglepni fogadott anyám , talán Carlisle-nak volna a születésnapja? Tűnődtem, vagy valami évfordulójuk van? És akkor Carlisle belépett az ajtón, gyanúsan próbált ő is valamit titkolni, de ha róluk lett volna szó, biztos segítséget kértek volna tőlem egymás meglepésére. Aztán beugrott, ma lenne a 30-dik születésnapom. Ezt titkolták előlem, nagyon kedves volt tőlük. Aztán eljött az este, éreztem néhány ismerős illatot. Tanyáék ugrottak be váratlanul, és egyszer csak az ajtó kivágódott, és a szőke hajú, eperpiros színű hajtinccsel rendelkező vámpírlány a nyakamba ugrott. És bele visította a fülembe, „Boldog Harmincadik Születésnapot, Edward”. Eközben, össze-vissza puszilgatott, majd sorjában érkeztek a többiek is.

„Boldog születésnapot, Edward” hangzott kórusban, nem csak hangosan mondták ki, hanem a gondolataik is ezt üvöltötték. Esme szorosan megölelt, majd puszit nyomott a homlokomra. Carlisle-tól kaptam egy igazi, szoros, apai ölelést. Eleazar is átölelt, és elnézést kért gondolatban, Tanya kirohanásáért, erre csak biccentettem, és legyintettem egyet. Carmen lelkesen a fülembe súgta, hogy reméli hamarosan párra lelek, mert szerinte ez nem fair, hogy egy ilyen csinos 30-as, aki mindig tizenhétnek néz ki, pár nélkül van. Szoros öleléssel megköszöntem neki a jó kívánságát. Irinia és Kate egy hatalmas puszival kívántak boldog szülinapot, és a kezembe nyomtak egy reménytelenül romantikus könyvet. Ezt persze a gondolataikból tudtam meg. És mire észrevettem, hogy Carlisle, és Esme eltűntek, addigra vissza is értek, egy gyönyörű, fekete versenyzongorával. „Még egyszer Boldog Harmincadik Születésnapot, fiam” - mondták egyszerre, mire én azonnal megöleltem őket. Eddig is volt zongora a házban, de az nagyon régi volt, és sajnos az idők során tönkrement.

— Játszanál nekünk valamit? – kérdezte szívélyesen Esme.
— Természetesen, mit játsszak? – kérdeztem kíváncsian.
— Rád bízom, Edward. – mondta lágyan, soha nem hallottam még ilyen lágynak.
— Hát akkor, hallgassátok, amit most komponálok nektek. A címe: Család.
— Tökéletes a címe, halljuk hát – kérte Eleazar.

És akkor az ujjaim repültek a billentyűkön. A dal végén mindenki felállva tapsolt. A Denali klán két napot töltött nálunk, rengeteget beszélgettünk. Tökéletes volt az a nap.

Gondolataim visszaszálltak a jelenbe, és megalkottam a tökéletes zongoradarabot. A címét még nem tudom, de érzem, hogy közeleg valami új, talán ez volt ami motivált. Leírtam papírra is ezt a darabot, igaz, sose felejtek, de úgy érzem, a jövőben sokat fogom használni, vagy később dicsekedni kicsit másoknak.

Amint visszatérnek Esméék az útjukról, költözünk Rochesterbe. Esme választotta a helyet, szerinte békés kis hely lesz, szerinte tökéletes lesz hármunknak. Ami engem illet, teljesen mindegy, hol vagyunk, csak együtt legyünk, mint egy szerető család. És akkor, meg is született a dal címe a fejemben, Rochester, ez lesz a címe. Tökéletes, gondoltam, és előkaptam a papírt, amire a kottát írtam és felülre írtam címnek, Rochester. Sikeresen eltettem, egy mappába a kottát, majd visszamentem a kedvenc fámra olvasni, azokat a könyveket, amelyeket Carlisle-ék vettek nekem.

Carlisle tudományos könyveket vett nekem, orvostudomány, gyógynövények, és ismerjük meg a földünket, című könyveket. Mindegyik nagyon izgalmas, sőt inkább érdekes. Míg Esme romantikus regényeket vett nekem. A címek már elárulták miről is szólnak.

Szerelem mindenek felett, Tündéri Angyal, Harc a szerelemért és, ami igazán meglepett az egy háborús könyv volt, persze ebben is volt romantika. Na meg, még egy csomó másik könyvvel elhalmoztak, ők igazán tökéletes nevelőszülők számomra, habár már elmúltam harminc.

Erre a gondolatra felnevettem, de semmi vidámság nem volt benne. Igen, csak az idő nem mutatja rajtam a jeleit. Pedig, ha ember lehettem volna, ha nem kapom el a spanyolnáthát, akkor, most biztosan lenne egy gyönyörű feleségem, és talán gyermekeim. Hacsak nem haltam volna meg a háborúban. De erre gondolni se akarok. Milyen más lennék. De mégse vagyok teljesen elkeseredve, hiszen van egy szerető családom, akikért ölni is képes lennék. Hiszem, hogy ha nem is jó annyira örökké élni, egyszer ez talán megváltozik.

Carlisle Cullen élete 34. fejezet

Vissza tértem oly hosszú idő után. Sajnálom, hogy ennyit kellett várnotok a frissre! De nem is rabolom tovább az időtöket jó olvasást kívánok a fejihez! :) Üdv: Solya :)

Carlisle szemszöge:

Fergeteges volt az éjszakánk. Ilyen szenvedélyt sose éltünk még át kedvesemmel, határozottan tetszett ez a stílus. Minden nap szerelmesebb leszek Esmébe. Azok a csókok, az a bizsergés, az a lángolás. És most kéz a kézben sétálunk a szigetén. El kell vinnem arra a csodás kis rétre, amit felfedtem, mikor először idejöttem körbe nézni. Biztosan tetszeni fog neki. Olyan szótlanok lettünk azt hiszem kedvesem is a gondolatiba merült. De muszáj leszek megszólalni.

— Édesem.
— Igen?
— Mire gondoltál, kicsim? – kérdeztem kíváncsian.
— Csak eszembe jutott Edward, biztos nagyon magányos nélkülünk – mondta szomorúan.
— Nem kell félteni a fiunkat, szereztem neki néhány új könyvet, teljesen le fogja magát kötni.
— Te is szereztél neki könyveket?? Én is vettem neki, néhány könyvet, remélem, nem gond.
— Drágám, ez nem lehet gond, boldog vagyok, hogy végre költöd azt a pénzt, amit az évek alatt összegyűjtöttem.
— De nem bánod, hogy nem kérdeztelek meg előtte? – kérdezte aggódó hangon.
— Dehogy bánom. De ezt most felejtsük el, hisz nem ezen akarok agyalni a nászutunkon. Nézzük meg ezt a szigetet.
— Rendben.

Ezután csak sétáltunk, szép lassan emberi tempóban, most minden annyira kellemes volt. Csak mi voltunk ketten, és a hatalmas szerelem, ami csak úgy izzik körülöttünk. Boldog vagyok, hogy Esme mégis a feleségem lett, pedig én tettem őt vámpírrá, gyűlölnie kéne. Hisz egy gyilkos szörnyet teremtettem belőle. Bár, ez így nem igaz, mert ő nem egy szörnyeteg, ő más, mint a többiek. Ő annak ellenére jó lélek, hogy vámpírrá tettem. Talán sose fogom megérteni a sorsot, hogy adhatta őt vissza nekem. De minden egyes nap hálás vagyok a teremtőnek, hogy ő az enyém. És én mindennél jobban szeretem őt. Mikor megtettem azt a lépést, hogy vámpírrá tettem, féltem, hogy erre hogyan fog majd reagálni. De ez már nem számít, hisz ő velem van és ő is, szeret. Emlékszem, mikor ő nem volt, sose voltam igazán boldog. De mióta velem van, azóta minden jó irányba változott meg. Boldog lettem. Ha vele vagyok, úgy érzem, hogy a halott szívem újra és újra érte dobban. És most itt vagyunk, ketten, fogom a kezét, és rá mosolygok. Azok a szemek egyszerűen megőrjítenek. Ha nem lennék halott, valószínű abba halnék bele, hogy annyira imádom őt. Belőle sose elég, és olyan jó, hogy ez örökké tart.

— Édesem, min gondolkozol ennyire? – szeme csillogott, és a szája kecsesen mozdult.
— Csak azon, mennyire is szeretlek téged. Mindennél jobban imádlak. És napról-napra jobban szeretlek. Mikor a szemeid varázsába kerültem, tudtam, hogy visszavonhatatlanul beléd estem.
— Oh Carlisle, ha tudnád, hogy én hogyan érzek irántad. Én is az első pillanatól kezdve szeretlek, és én is úgy érzem, hogy napról-napra jobban szeretlek. Te egy megtestesült csoda vagy a számomra. A szemeid csillogtak, mikor először rám néztél, el se akartam hinni, hogy egy ilyen férfi, mint te, így néz rám, hisz még kislány voltam, de te megláttad bennem a nőt. Szeretlek.- mondta, majd mohón kaptunk egymás ajka után.

A legszebb vallomás volt, amit valaha hallottam. Ezt ő mondta nekem, a mindenem, aki a világot jelenti a számomra, mindent. Büszke vagyok, hogy Esme az én feleségem.

— Kedvesem nem sietnénk egy kicsit kíváncsi, vagyok arra a helyre, ahová vinni szeretnél. Nézz az égre már a csillagok is, feljöttek olyan lassan jöttünk. – mondta mosolyogva Esme.
— Ne haragudj rám, azért mert lassan jöttünk, de itt forduljunk balra és ott is, leszünk, de előtte csukd be a szemed kedves. – kértem lágy hangon. Ne less.
— Jól van nem lesek. – mondta izgatottan.
— Oké még tégy öt lépést előre. És most kinyithatod a szemed. – mikor kinyitotta szemeit csodálkozott majd nyakamba ugrott és megcsókolt.
— Hisz ez gyönyörű, csodálatos. Annyira szeretlek. – aranybarna szeme csillogott a boldogságtól és a határtalan szerelemtől.

Esme szemszöge:

Az éjszakánk fergeteges volt. Igazán úgy érzem mindent megtettem ennek érdekében. Carlisle is elégedettnek tűnt. És én a fellegekben voltam az biztos ennél szebb együttlétet el se tudtam volna képzelni. De nem is én lennék, ha nem aggódnék még is valamiért, vagyis valakiért az a valaki nem más, mint Edward a fiúnk. Kedvesem hangja éleszttet fel a gondolataimból.

— Édesem.
— Igen?
— Mire gondoltál kicsim? – kérdezte kíváncsian közben rám emelte tökéletes szemeit.
— Csak eszembe jutott Edward biztos nagyon magányos nélkülünk. – mondtam szomorúan.
— Nem kell félteni a fiúnkat, szereztem neki, néhány új könyvet, teljesen le fogja magát kötni.
— Te is szereztél neki könyveket?? Én is vettem neki, néhány könyvet, remélem nem gond. – kérdeztem férjemet félénken. Igaz mondta, hogy költhetek pénzt, de mégis talán baj, hogy így tettem.
— Drágám ez nem lehet gond boldog, vagyok, hogy végre költöd azt a pénzt, amit évek alatt összegyűjtöttem. – szeme határozottan nézett hangja varázslatosan csengett.
— De nem bánod, hogy nem kérdeztelek meg előtte? – kérdeztem aggódó hangon.
— Dehogy bánom. De ezt most felejtsük el, hisz nem ezen akarok agyalni a nászutunkon. Nézzük meg ezt a szigetet. – mondta lelkesen.
— Rendben.

Ezek után szép lassan sétáltunk emberi tempóban kéz a kézben. És én boldog vagyok, mert ő az enyém ő a férjem, akiről kislánykorom óta álmodom. És itt a szigetemen boldog mosollyal az arcomon boldogan fogom kedvesem kezét, és csodálva nézem őt, amit talán észre se vesz, mivel most ő merült el a gondolataiban. Kicsit türelmetlen vagyok egy ideje már elindultunk körbe nézni, és már esteledik nem, mintha nem lenne rettentően meleg ilyenkor este is. De érdekel hová is, tartunk éppen. Hisz nőből vagyok, hajt a kíváncsiság, és ahogy szerelmem ismerem biztos valami csodásat, fogok látni. De most nem is ez jár leginkább a fejemben, hanem az, hogy milyen jó, hogy az álmom teljesült. Van egy tökéletes férjem, egy csodás fiam mi kellhetne még? Talán nagyobb család hát ez az egy, amit nem tudok megadni férjemnek gyerekeket. Pedig annyira szeretném. De nem csüggedek így mis minden tökéletes, és hát csak van egy fiúnk, akit azért lehet nevelgetni. És Edward egy roppant okos fiú. Na de most már teljesen sötét lett ki rángatom életem tökéletes párját a gondolataiból.


— Édesem min gondolkozol ennyire?
— Csak azon mennyire is szeretlek téged. Mindennél jobban imádlak. És napról-napra jobban szeretlek, mióta megláttalak csak te vagy a szívembe írva. És mikor a szemeid varázsába kerültem, tudtam beléd estem, mint vak ló a szakadékba kedvesem.
— Oh Carlisle ha tudnád én, hogy érzek irántad. Én is az első pillantól kezdve szeretlek és én is, úgy érzem napról-napra, jobban szeretlek te egy megtestesült csoda vagy a számomra. A szemeid csillogtak mikor először rám, néztél el se akartam hinni, hogy egy ilyen férfi, mint te így nézz rám, hisz még kislány voltam, de te megláttad bennem a nőt. Szeretlek.- Mondtam majd mohón, kaptunk egymás ajka után.

Egyre szenvedélyesebbek a csókjaink, de ezt egy cseppet se bánom, és ahogy csilingelő hangján elmesélte, mit is érez, halott szívem beleremegett. Ha ember lennék, valószínűleg még a lábam is beleremegett volna ebbe a beszédbe, ezekbe az igaz szavakba, és nem csak a szavai, hanem a csókjai is észveszejtőek. De azért hajt a kíváncsiság, így rá is kérdezek, mikor is érünk oda már.

— Kedvesem, nem sietnénk egy kicsit? Kíváncsi vagyok arra a helyre, ahová vinni szeretnél. Nézz az égre, már a csillagok is feljöttek, olyan lassan jöttünk –kértem a legcsábítóbb hangomon.
— Ne haragudj rám azért, mert lassan jöttünk, de itt forduljunk balra, és ott is leszünk, de előtte csukd be a szemed, kedves – kérte lágy hangon. - Ne less – mondta kuncogva.
— Jól van, nem lesek – mondtam izgatottan.
— Oké még tégy öt lépést előre, és most kinyithatod a szemed – búgta a fülembe. Mikor kinyitottam a szemeimet azonnal elámultam, majd kedvesem nyakába ugrottam, és megcsókoltam őt.
— Hisz ez gyönyörű, csodálatos. Annyira szeretlek – hatalmas szerelemmel néztem rá, és szétáradt a testemben a boldogság.

Egy csodás kis réthez érkeztünk. A rét közepén egy hatalmas tó állt, és egy barlang rajzolódott ki. Csodás volt a zuhogást hallgatni, és még az éjszakai madarak is csiripeltek. Csodálatos ez a pillanat, minden nő erről álmodozik, és én itt vagyok, és nem is akárkivel, hanem azzal a doktorral, aki megmentette az életem a nagy Ő-vel. Egymás kezét fogva, a csillagokat nézve.

— Köszönöm neked ezt a csodás pillanatot, erre örökké emlékezni fogok, arra, hogy veled voltam, és veled minden jó és szép. Annyira, hogy azt már szavakkal kifejezni, nem lehet. Nélküled én semmi nem lennék, te vagy számomra a levegő, a tenger, és az óceán, a föld, a mindenség. Érted érdemes léteznem.
— Oh kedvesem, hisz tudod, neked bármit. Te is nagyon fontos vagy a számomra, és igazad van, a mi szerelmünk szavakkal kifejezhetetlen.
— Hát akkor, elég legyen a szavakból, tégy még boldogabbá azzal, hogy a tiéd lehetek ezen a csodás éjszakán.
— Boldogan eleget teszek a kérésednek, de előtte még felkérhetem a hölgyet egy táncra? – nézett mélyen a szemembe.
— De hisz nincs is zene – szólaltam fel meglepődve.
— Kedvesem, zene nem is kell, csak engedd el magad, és hagyd, hogy vezesselek téged. – kérlelt kedvesen.
— Ahogy szeretnéd, neked bármikor – sóhajtottam fel, majd gyengéden hozzá simultam.

Lágyan keringtünk a csillagos ég alatt, a csendes zubogással és madárcsicsergéssel a hátunk mögött. Elképesztő volt. Ez a lágyság, ez a romantika, ez a sok érzelem, a gyengéd szavak, a kellemes érintések, amiket a tánc közben váltottunk. Szenvedélyes csókok árja. A hold is szépen ragyogott felettünk. Szép lassan vetkőztetni kezdtük egymást, tudtuk, nem kell a sietség. Carlisle szép lassan bevitt a barlangba, ahol meglepően meleg volt. Finoman a falnak nyomott, és elhalmozott csókokkal az egésztestem végigjárta. Mikor elérkezett a pillanat, finoman egybe forrasztotta testünk, ott a természetben, egy barlangban, amihez foghatót még sosem láttam. Tempónk nyugodt volt, mégis követelőző, tudtuk, ez nem akármilyen pillanat. Egy tökéletes nap befejezése, ez a lágy kellemes szeretkezés. A beteljesülés pillanatában én szinte csillagokat láttam, kedvesem pedig egy morgással jelezte, milyen jól is esett neki ez a szelíd tempó a tegnapi vad szeretkezésünk után. A barlangban lefeküdtünk egymás mellé, és halkan pihegtünk. Csodálatos volt ez az este és remélem a többi itt töltött napunk is tökéletes lesz.